Vujity Tvrtkonak van egy nagyon jó Facebook oldala, ahol időnként élőben jelentkezik a világ különböző tájairól. Azért tartom különlegesnek, mert egy végtelül pozitív, világra nyitott, büszke és sikeres magyar embert van lehetőség hallgatni, akinek fontos, hogy összekösse a magyar embereket, és munkájával el is éri, hogy egy igazi közösség alakuljon ki legalább azon alkalmak idejére, mikor egy-egy ilyen élőzést, találkozót, vagy előadást szervez. Legutóbbi videójában Washingtonból jelentkezett be, és ami miatt úgy döntöttem, hogy megírom ezt a kis „gondolat”-ot, az az amerikai és a magyar társadalom közötti különbségek témájának feszegetése volt.

Tvrtko gyerekei részt vettek az amerikai közoktatásban és amiről beszámol a videóban, az az a közösségi élmény, ami bennem is maradandó nyomokat hagyott az USA-ról. Mivel én is eltöltöttem két teljes nyarat, összesen több, mint fél évet Ohioban, Kaliforniában, New Yorkban, illetve Floridában, nekem is kialakult egy képem az ottani szokásokról, melyek számomra nagyon hiányoznak itthonról. Bár az oktatási rendszerbe nem láttam bele, Tvrtko tapasztalatai is megerősítenek abban amit eddig gondoltam az amerikaiakról. Hihetetlen magas szinten törekednek az igazságos rendszerek kialakítására, a közösség erejét maximálisan kihasználva, az átlagostól felfelé, vagy lefelé kilógó polgárokat, a tehetségeket, illetve a hátrányos helyzetűeket egyaránt professzionális szinten kezelve. Az a büszkeség, amit az amerikaiak szemében látni, mikor a nap végén a himnuszt énekelve levonják a zászlót egy egyszerű étteremben, nem, nem egy elbutított, orránál fogva vezetett társadalom. Mert mit gondol a magyar ilyenkor? Elvakult nacionalisták, agymosott hülyék, Fideszes nyuggerek. Ez a képünk a saját hazánkról, himnuszunkról, zászlónkról. Ha egy magyar házra kikerül a magyar zászló, az Fideszes család és pont. Nehéz elvonatkoztatnunk, pedig Amerikában ez tényleg működik, és sokkal többet jelent, mint idehaza. Az emberek közösséghez szeretnek tartozni, nem feltétlen kell az Amerikai Egyesült Államokról szólnia ennek a büszkeségnek, ugyanaz az amerikai polgár büszkén viseli az állama nevével díszített pulóvert, a focicsapata sapkáját, vagy bármi más közösség logóját, mottóját. Nem a nacionalizmusról szól ez a jelenség, hanem a közössség, a csapat, a társas élet iránti kapcsolat kifejezése, ennek a hihetetlen erőkkel bíró jelenségnek a megélése. Ez az ami összeköti az embereket, ami miatt nem áll a mozgássérült helyére az egészséges ember, ami miatt nem irigykedik a másik vagyonára a szomszéd, nem azt nézi, hogy a másiknak miért zöldebb a kertje, mint az övé. A csapatok szurkolói nem egymást tiporják a sárba, hanem a sajátjukat éltetik, az emberek nem megkeseredve szidják a kormányt, a politikát, a polgármestert, hanem közösségeket szerveznek, és pozitív, aktív szereplői a társadalomnak.

Miután kijártam az egész magyar oktatást óvodákon és kisvárosi általános iskolán keresztül, menő megyeszékhelyen működő gimnáziumból érettségizve, majd az ország legjobb felsőoktatási intézményein át, viszonylag megalapozottan állítom, hogy nálunk bizony sok probléma gyökere az oktatásból ered. Nagyon rosszul csináljuk. Kevés benne a pénz, az idősebb, még elhivatott oktatókat fokozatosan felváltja egy új generáció, akik már inkább csak kényszerből, vagy rossz szájízzel végzik munkájukat. Sokrétű a probléma, de számomra most a témánál maradva a közösségi élmény hiánya az amiről írni szeretnék. Egy 38, igen 38! fős osztályba zsúfoltak be minket 8 évre az ország egyik legjobbnak mondott gimnáziumába. Az osztálytársaim feléről a nevénél többet nem tudtam, az óráink semmilyen aktív részvételt nem tettek lehetővé a nyelvórák és néhány fakultáció kivételével, ahol végre normális 10-15 fős létszámban lehetett dolgozni. Az iskolának volt ugyan néhány sportágban csapata, mint ahogy én is végigjátszottam a kosárcsapatban, de ezek a dolgok is inkább ilyen takaréklángon, minimális szinten működtek. Sem az évfolyamtársakkal, sem alattunk-felettünk lévő osztályokkal nem voltak soha közös óráink, semmilyen közös tevékenységünk. Minimális szinten, sítáborokkal, bécsi egynapos kirándulással érinkeztünk egymással. Alumni közössége sincs például a gimnáziumunknak, holott az igény meglenne az összetartásra. Miért érzem ezt az egészet problémának? Mert generációkat nevelnek fel arra, hogy nem számít ki ül melletted, ki jár még ugyanabba az iskolába, mint te, nem számít a város, a megye, de még az ország sem. Nem számít neked az, hogy a szomszéd családnak milyen gondjai vannak, nem számít, a tér, a helyi sportegyesület, az aluljáró, a park és úgy unblock semmi. Nem mész el szavazni, mert nem érdekel az ország sorsa, egyébként is semmi véleményed a közügyekről. Ez a mai felnőtt fiatal társadalom.

Nem állítom, hogy Amerikában minden tökéletes, sőt ott is számtalan probléma van. Csak úgy érzem vannak bizony dolgok, melyeket legalább megfontolhatnánk, hogy átveszünk és ez a közösséghez való tartozás, a büszke származástudat, a szülőváros, és a haza szeretete, a pozitív életszemlélet, az hogy őszintén örülünk egymás sikerének, segítjük azt akinek arra szüksége van, és igyekszünk mindenkinek megtalálni a maga helyét a közösségünkben ahelyett, hogy kitaszítanánk számomra egy nagyon fontos és szükséges előrelépés lenne a magyar társadalomban.