Olyan dilemma kezdett el foglalkoztatni, mellyel úgy érzem megintcsak érthetetlenül keveset foglalkozunk. Itt ez a pici ország Európa közepén, körülvéve számtalan országgal, mégis elszigetelve, igaz barátok nélkül működve 1000 éve, saját nyelvvel, identitással, kultúrával. Mert kikkel lennénk mi barátok? Körülöttünk mindenki érthetetlen nyelven zagyvál, egyébként is elvették a területeinket, vagy irigyek ránk, vagy lenéznek minket. Sógorok? Akik azt hiszik, hogy a Balaton az egy fesztivál? Akik nem tudják, hogy nálunk mi a pénznem? Románok? Fúj! Ki szereti az olyan barátokat, akik még lentebbről jöttek? Hiszen ismerjük a mondást: ha az asztalnál te vagy a legokosabb, akkor rossz asztalnál ülsz! Nem is ülünk le se horváttal, se szlovákkal, se románnal. Az osztrák asztalhoz ülnénk ugyan, de ők is ismerik a mondást, meghát amúgyis ők a németekkel meg a svájciakkal kellően megértik egymást, nem tud ott a kis jött-ment magyar B2-es Rigó utcában kapott nyelvvizsgájával labdába rúgni. Egyébként is miről beszélgetnének? Futballról, autókról, sörről oktatnának a németek, pénzről a svájciak, szociálpolitikáról az osztrákok, mi meg miről, a határvédelemről? Kis hal vagyunk mi a népek tengerében, ráadásul nem is érti senki mit tátogunk. Nem értik a gondolkodásmódunkat, nem értik a történelmünket, nem értik a problémáinkat. Igazából nem is foglakoznak velünk.
Nem egyedüli problámánk ez, pár hónapja jártam Izlandon, ahol egy helyi srác fejtette ezt ki nekem, miután rácsodálkoztam, hogy miért beszél mindenki ilyen jól angolul. Izland lakossága 300.000 fő. A helyi nyelvet nem is beszélik sokkal többen. Aki Youtube-ot, vagy filmet, sorozatot akar nézni, tanulni akar, bármilyen szakterületen informáiciókat keres, az bizony rászorul, hogy angolul beszéljen. Rengeteg izlandi fiatal tanul dán egyetemeken, jelentős kereskedelmet bonyolítanak a skandináv országokkal, illetve manapság már a turizmus is virágzó iparág a szigeten. Az angol nyelv tehát létszükséglet. Nálunk miért nem?
Persze van ennek a jelenségnek egy történelmi háttere, a 20. század közepéig a német volt a nyerő idegennyelv Magyarországon, aztán a kommunizmusban oroszul volt értelme tanulni, utána a sok kelet-német turista miatt Balaton körül esetleg megintcsak németül. Az angol csak a globalizáció és az internet hajnalán vált egyre jelentősebbé, azóta azonban megkérdőjelezhetetlen, és hát 20-30 év elég kellett volna legyen, hogy kitermelődjön az a generáció, aki már akklimatizálódik. Ennek ellenére 2018-ra ott tartunk, hogy a magyarok 40%-a beszél valamilyen idegennyelvet, az iskolákban a diákok 48%-a tanul angolul (EU átlag 77%), és az a 30% körüli angolul beszélő lakosságból is csak minden negyedik tudja jól használni a nyelvet, tehát kevesebb, mint 10%!
A magyar nyelv kapcsán általában olyan vélemények szoktak elhangozni, hogy milyen szép, páratlan nyelv, mennyire színes kifejezésmódot tesz számukra lehetővé, a magyar furfangos agy is biztos ennek az összetett, nehéz nyelvnek köszönhető, az egész kultúránk alapja, és ezt őriznünk, ápolnunk kell, az idegenszavakat magyar szavakkal kell kifejeznünk, az, hogy influenszer az nem jó, mert a véleményvezér sokkal szebben hangzik, stb… A valóság azonban az, hogy a nyelvi elszigeteltségnek óriási hátrányai vannak. Nemzetiségünk alapjáért súlyos árat fizetünk. Közéletünk, gazdaságunk, művészetünk, a médiáink mind egy szűk piacra vannak beszolrulva, egy legfeljebb 15 milliós közepesen fizetőképes, vérszegény piacra, ahol egy Presser Gábor, vagy egy Puzsér Róbert nem lesz milliárdos, egy Quimby vagy egy Tankcsapda nem fog európai turnét szervezni, egy Valami Amerika 3-at nem fognak tudni olyan szereplőkkel feltölteni, akik tehetségesek és még nem szerepeltek 15 másik szerepben az elmúlt pár évben, a film költségvetése tükrözni fogja a piac méretét, és hiába fordítják le Kind of America-ra, a poénokat külföldön nem fogják érteni, mert kis hazánk annyira el van szigetelve, hogy külföldi szemmel teljesen érthetetlen a gondolkodásmódunk, a szociális helyzetünk.
Nincsenek nagy cégeink, akik sportegyesületeket tudnának támogatni, ami van azok is politikai hátszéllel működnek és támogatnak (Mol, Telekom, Otp…), harmatgyenge a start up közösség Magyarországon, és még sokáig lehetne sorolni a gondokat.
A nyelv kritikus összekötő kapocs. Láthatjuk a már korábban említett német-osztrák-svájci viszonylatban, de ugyanez igaz az USA és Nagy-Britannia viszonyára, a skandináv országokra, vagy a cseh-szlovák kapcsolatokra. Kétségtelen, hogy egy erős történelmi háttér is szerepet játszik ezeknél az országoknál, de az is nyilvánvaló, hogy a közös nyelv használata számottevően befolyásolni képes emberek, és ezáltal országok egymással való kapcsolatát. Miért félünk akkor ennyire az angoltól? Féltjük a kultúránkat? Félünk, hogy a magyar nyelv eltűnik a föld színéről? Vagy nincs meg a megfelelő intézményesített háttér, anyagi és emberi erőforrás arra, hogy ekkora tömegeket angolra taníttassunk? Bizonyára kevés a jó angol tanár. A megye legjobb gimnáziumába jártam, mégsem volt erős nyelvtanári kara az iskolánknak, aki nyelvvizsgát akart, annak különórákat kellett fizetnie. Az idegennyelvet beszélők jól jövedelmező állásokat találhatnak külföldön, vagy itthon multinacionális nagyvállalatoknál, vagy akár külföldre exportáló kis magyar cégeknél. Akkor tehát pénzkérdés? Nem éri meg az oktatásba befektetni? Fél az állam, hogy a nyelvet beszélő fiatalok elhagyják az országot? Ha a probléma itt gyökeredzik, akkor az állam véleményem szerint tévúton jár. A rövidtávú haszon előtérbe helyezése áll a hosszútávú szemlélettel szemben. Hiszem ugyanis, hogy az az ország, amely piacképes, halad a korral, be van kötve mind kulturális, mind gazdasági oldalról egy nagy, globális rendszerbe, képes világviszonylatban sikeres cégek működését az országba hozni, vagy új globális cégek táptalaját megteremteni, ahol a fiatal generáció nem érzi elszigetelve magát, ahol nem konzervatív, nacionlista szemlélet uralja a kormányzati politikát, a fiatalok, de valójában a teljes nép számára sokkal vonzóbb otthon lehet.