Rovatom első cikkében olyan témával foglalkozom, mely a magyar társadalmat alapjaiban érintő probléma. Arra az összetett kérdésre keresem a választ, hogy miként alakulnak ki boldog társadalmak, és mi magyarok mit tehetünk azért, hogy egy vonzó, egészséges, pozitív közhangulat felé vegyük az irányt.

Mitől boldogabbak egy ország polgárai? A kérdésre már több kutatás is kereste a választ, olvashattunk a legboldogabb és a legpesszimistább országokról egyaránt, úgy mint arról is, hogy a kérdésben nem feltétlenül döntő tényező a vizsgált országok anyagi helyzete. A minap belefutottam Robert Waldinger TED Talk kiselőadásába, melyben egy évtizedek óta zajló kutatás keretében megállapították, hogy az egyének boldogságának legfontosabb alappillére nem más, mint a személyes kapcsolat, a vizsgált személy szociális hálóhoz való viszonya. Ha az egyén számos tartalmas, minőségi kapcsolatot tart fent és azt rendszeresen ápolja, sokkal valószínűbben marad egészséges, boldog ember, mint azok, akik a világtól elzárják magukat. A megállapítás talán triviális, de foglalkozunk-e megfelelően a jelenséggel, használjuk e tudatosan kis mikroközösségünk építését arra, hogy boldogabbak legyünk, illetve távolabbról nézve törődik e az állam azzal, hogy polgárai ilyen módon boldogabb emberekké váljanak? 

Mi történik Magyarországon? Látható, hogy a kormány tudatosan igyekszik a magyar nemzettudat megszilárdítása, egy erős magyar társadalmi közösség kovácsolása érdekében különböző eszközöket bevetni, polgárait megkülönböztetni a magyarság történelme, és sajátos nyelve alapján minden más, a magyar történelmi határokon túlra eső kultúrától. Látványos eszközei ennek a politikának a stadionépítések és a Brüsszelben, illetve Strasbourgban folytatott bevándorlásellenes harcok. A közösséghez való tartozás ugyanis alapvető létszükséglete az embernek. Harari Homosapiens című művében rávilágít, hogy az állatvilágból az emberi faj azzal tudott kilépni, hogy lényegesen nagyobb egyedszámú, együtt egy közös célért küzdeni képes csoportok tudtak létrejönni az olyan „történetek” létrehozásával, mint például a közös vallás, törzs, vagy a nemzet. Talán érzékelhetjük ezt az erőt, ha belegondolunk, hogy mekkora eufórikus érzést és büszkeséget váltott ki bennünk egy külső szemmel teljesen jelentéktelennek, banálisnak tűnő játék hozta siker, a férfi labdarúgó válogatott 2016-os Európa-bajnoki szereplése. A futballt lehet szeretni, vagy nem szeretni, kétségtelen, hogy az a 11 nemzeti színben labdát kergető játékos jobban meg tudta érinteni, és összehozni a magyar embereket, mint hosszú idők óta bármi más közéleti esemény.

Világos, hogy az államnak óriási feladata van a társadalom életében, de mit tehet a polgár a saját szintjén, hogy a a közösség koherens legyen? Melyik a biztosabb társadalom, ahol az embereknek 3-5 barátjuk van akikért tűzbe tennék a kezüket, vagy az ahol 15-20? Manapság, amikor a szociális háló helyszíne egyre erőteljesebben tevődik át az utcáról az online világba, a személyes kapcsolatok tompulnak, a baráti körök Facebook üzenetcsoportokká sorvadnak, a hosszas telefonhívások néhány üzenetváltásba silányulnak, az őszinte mosolyok kimerülnek egy kettőspont-zárójel bezár jelben, talán minden korábbinál nagyobb figyelmet kellene fordítanunk egymásra. Úgy érzem túl sokan vannak, akik a munka és a család mellett semmilyen társadalmi szerepet, vagy akár hobbit nem vállalnak. Talán fontos lenne heti egyszer elmenni egy konditerembe, vagy kutyaiskolába, táncórára, nyelvórára. Talán fontos lenne, hogy leüljünk egymással egy kávéra, és talán ilyen megfontolásból egészségesebb lenne heti 1-2 sörrel több elfogyasztása is. Mert mikor ült be az átlag magyar ember utoljára valahova meginni egy kávét? Mikor járt utoljára étteremben? Ha végignézek a vendéglátóhelyeken, legyen az a főváros, vagy a vidék, akkor ürességet, pangást, szenvedést látok. Keserű szájízzel kiszolgáló vendéglátósok, silány minőségű ételek, üres asztalok. Úgy látom, nálunk az V. és VII. kerület turistáin kívül csak itt-ott egy-egy olcsó kocsmában feltűnő egyetemisták hada jelenti a színfoltot. Persze kinek van pénze beülni valahová minden héten? Hangzik a szokásos kérdés. Csakhát lássuk be, az egyetemisták hada zsebpénzből oldja meg azt, amit az idősebb korosztály már fizetésből sem hajlandó. Úgy gondolom tehát, hogy nem pénzkérdés, sokkal inkább mentalitásból fakadó problémáról beszélünk. Míg az egyetemista érzi a közösségépítés vágyát, kapcsolatainak építése mind karrier, mind magánélet szempontjából fontos a számára, addig az idősebb generáció elvész a munka, és a család hálójában. Véleményem szerint nem jó üzletet köt, aki így gondolkodik. Hosszútávon ugyanis az jár jól, aki a családok közti párhuzamot keresve szélesíti, erősebbé teszi kapcsolatait, mert ennek, mint korábban láthattuk, biológiai, de akár anyagi haszna is jóval magasabb lehet.

A boldog társadalom témája összetett, rengeteg szempont van, mely befolyással bír a kérdésben. Bejegyzésem fő célja nem is az volt, hogy minden felmerülő kérdést átvegyen, sokkal inkább rávilágítani szerettem volna a téma fontosságára, és rávenni az olvasót, hogy elmélkedjen el saját hozzáállásán. Bízom benne, hogy gondolataim elolvasása után többen fognak kimozdulni otthonról, régi kapcsolatok fognak erősödni, és újak születni.  Hiszem, hogy egy társadalom, melynek tagjai törekednek arra, hogy jobban kötődjenek egymáshoz, aktív szociális életet élnek, és minőségi kapcsolatainak köszönhetően biztonságban érzik magukat, az a társadalom boldogabb, sikeresebb társadalommá válik.