Világunk folyamatos fejődésben van, egész történelmünk arról szól hogyan haladta meg az emberiság önmagát újabb és újabb találmányok, ideológiák által. Ugyan vannak jelei, hogy egyes korok fejlettebb civilizációkat hozhattak létre, melyek később eltűntek, és az emberiség egy alacsonyabb szintről formálta újból magát, de az utóbbi évszázadok egyértelműen egy felfelé ívelő tendenciát mutatnak. Nem is ez az igazán érdekes, hanem az, hogy a fejlődés ütemében mekkora különbségek léptek fel. Ha belegondolunk abba, hogy az ipari forradalmak előtt egy-egy találmány továbbfejlesztése, leváltása akár évszázadokon át eltartott, és összevetjük azzal, hogy csak a saját életünkben milyen változások mentek végbe a technológiák területén, láthatjuk, hogy a mai embernek mennyivel nagyobb feladat a környezet változásaira reagálni. Egy Y generációs ember (mint én is) még olyan világba született bele, ahol a vonalas telefonon kívül maximum postai úton tudott az ember távolabbi ismerőseivel kommunikálni, a híreket néhány tévécsatornán követhette figyelemmel, külfölddel minimális kontaktban volt, és ha valami információ kellett, még könyvtárba ment utánanézni. Ugyanez az ember ma 30 éves korára ott tart, hogy a világ másik végéből a mobiltelefonjával nagysebességű mobilinterneten keresztül intézi ügyeit, tartja felügyelettel a lakását, kommunikál ismerőseivel, egy gombnyomással eléri a világ összes hírportálját, és bármely eseményről a világban azonnal tájékozódhat. Ugyanannak az agynak kellene napi szinten százszor annyi információt feldolgoznia, százszor annyi lehetőség közül választani, mint 10-15 évvel korábban. Nem véletlen, hogy konstans időhiányban szenvedünk, hogy sok a stressz, keveset alszunk, és öntjük magunkba a töménytelen cukrot és koffeint. Nem véletlen, hogy nem alapítunk családot, hogy nincsenek gyerekeink 25-30 éves korunkra. Egész életünk arról szól, hogy próbáljuk magunkat behozni. Kínkeservesen szorítunk magunknak 1-2 órát hetente egy edzésre, futásra, olvasásra, barátokra, szerelemre. Kétségbeesetten igyekszünk behozni lemaradásunkat az utolsó trendi sorozatokban, elolvasni a hömpölygő e-mail áradatunkat, válaszolni az összes értesítésnek, enni adni a kutyának, meglocsolni a növényeket. Egy rohanás az életünk, mert tele vagyunk lehetőségekkel, tárgyakkal, információkkal, amik az elmúlt 20-30 évben jöttek be az emberek életébe úgy, hogy közben se az agyunk nem tudott felgyorulni, se a bolygó nem kezdett el 24 óránál lassabban körbeforogni.

A jelenség minden korosztályt érint, de nem egyforma mértékben. Látható, hogy az idősebb generációk még kínkesevesebben igyekeznek felvenni a fonalat,ha egyáltalán el nem engedik az egészet úgy ahogy van. Egy ötvenes éveiben járó ember már nem kezd bele új nyelvet tanulni, csak mert hirtelen az angol lett a világnyelv. Egy hatvanas már sokszor okostelefonra sem akar váltani, egy hetvenest meg már arról is kihívás meggyőzni, hogy internetezzen. Pedig bizony ezek a korosztályok még aktív szereplőik társadalmunknak. Műtenek, iskolát, várost igazgatnak, fürdőt menedzselnek, minisztériumot vezetnek. Nem is kivételes esetekről beszélhetünk, hanem bizony ez az általános. És bizony itt kezdődik az a probléma, melyre korábban az emberiség történelmében ritkán, és sokkal kisebb jelentőséggel volt példa. Olyan emberek vezetik az ország minden egyes szegmensét, akik valójában nem rendelkeznek a versenyképességhez szükséges tudással, és nem is kívánnak már ezen a helyzeten változtatni. A fiatalabb generációk pedig hiába tudnák pótolni a hiányzó tudást, egészében képtelenek átvenni szerepüket, mert el vannak foglalva önmaguk kiteljesedésével. A két generáció közötti kommunikáció pedig silány, és nehézkes. Mind felfelé, mind lefelé irányba egy meg nem értő, a másikat lenéző magatartás figyelhető meg. Ott a Facebook példája, mely összehozta az egész társadalmat, megkönnyíti és forradalmasítja a kommunikációt, olyan információcserére ad lehetőséget, mint eddig soha semmi. Mégis az idősebb generációk sokkal lassabban fogadták el, sőt sokan mai napig tagadják használatát. Ugyanígy a tévé- és számítógépes játékok egyfajta szakadékot képeztek szülők és gyerekeik között, melyet mai napig nem sikerült elmosni. Ezek a konfliktusok alapozzák meg a későbbiekben azt, hogy a generációk nem tudnak, és nem is akarnak egymással kommunikálni. A Z generáció jelenleg ott tart, hogy újabb, és újabb platformokra tér át a Facebookról, csak azért, hogy szüleivel ne kelljen közösködni. Szerintem mindenki ismeri azt a helyzetet, mikor az anyuka a kicsi gyerek képe alá kommentel valamit, melyről ő teljesen mást gondol, mint aztán a gyerek. Az online kommunikáció egyébként is egy külön fejezet, mind a kommentek, mind a posztok, a lájkok, emojik, megosztások egy újfajta kommunikáció része, melyeket az emberiség még csak most próbál megérteni és helyére tenni.

Azt gondolom, hogy ez a probléma csak akkor orvosolható, ha a fejlődés lelassul, és az egymást követő generációk ismét nagyjából legalább hasonló környezetben nőhetnek fel. Mindaddig viszont ebben az átmeneti időszakban különös jelentőséget kellene szentelni a problémának mind az oktatás, mind a nevelés, mind pedig a munka világában. Az új generációknak meg kellene érteniük, hogy a filmekben, sorozatokban látott ideák, szuperhősök, zsenik csak egy kitalált világ részei, az átlag ember bizony nem tökéletes, nem képes a világot feje tetejére állítani, és senki nem várja el, hogy minden amit csinál hibátlan és kifogásolhatatlan legyen. A mai fiatalok kibontakozásában épp azt látom a legnagyobb korlátnak, mint aminek a legnagyobb mozgatórugójuknak is kéne legyen: tele vannak lehetőségekkel. Ma egy érettségi előtt álló fiatal teljesen reális célként tűzheti ki magának a világ körülbelül bármely egyetemét (persze ha megvan a megfelelő tehetsége hozzá), bárki bárhol élhet és dolgozhat, 1000 szakma és életpálya közül válogathat, és gyakorlatilag bármely vágyának eléréséhez 5-10 perc guglizással találhat megfelelő információt az interneten. Ebből aztán az lesz, hogy a legtöbben tanácstalanul állnak maguk előtt, fogalmuk sincs mit szeretnének, vagy olyan irreális elvárásokat kezdenek magukkal szemben támasztani, melyek csak az idejüket, a lelkesedésüket és energiájukat fogja felemészteni.

Hiszek abban, hogy a megoldás a cselekvésben van. Nem számít, hogy hibázunk, nem számít, hogy rossz irányban kezdünk el tanulni, rossz szakmát választunk, vagy éppen egy életképtelen vállalkozásba kezdünk bele. A lényeg az, hogy csináljuk, szakadjunk ki a komfortzónából, hisz minden egyes cselekvés új tapasztalatokat, élményeket, kapcsolatokat rejt magában. Nem azt mondom, hogy meggondolatlanul kell mindenbe belevágni, de ha túl sokat ücsörgünk egy helyben, akkor fennáll a veszélye, hogy a székünkben ragadunk. Nem is csak fizikálisan, sokkal inkább szellemileg áll fent ez a veszély. Az emberi agy egy csodákra képes szerv, melynek működését, annak megértését sajnos messze elhanyagoljuk. Buddha tanítása szerint az ember azzá válik, amit gondol, hisz minden cselekedet a gondolatból fakad. Ha megváltozik a gondolkodás, megváltozik a cselekedet is. Sokan nem gondolják magukat szerencsésnek, és ezért nem mernek új dolgokba belevágni, pedig a szerencse azokhoz szegődik, akik megteremtik annak lehetőségét. Érdekes az emberi sors, mikor visszatekintünk, és olyan dolgokban találunk értelmet, melyekre sosem gondoltuk volna, hogy hatással lehetnek életünkre. Elég olykor csak ezekre a döntéseinkre, cselekedeteinkre visszagondolni, és máris bátrabban vágunk bele a következő vakmerőnek tűnő kalandba. Hisz bátraké a szerencse.

A világ őrült ütemben fejlődik. A sikerhez figyelemmel kell kísérni ezt a fejlődést, előre látni a változásokat, a változások által generált új problémákat, és már egy kész megoldással előjönni, mikor a probléma megjelenik. Ezt a receptet mind a magánéletben, mind az üzleti életben kiválóan lehet alkalmazni ha az ember nyitott szemmel jár.