Heti Gondolat

Mi a baj a magyarokkal?

2019. május 23. - feherandras

Vujity Tvrtkonak van egy nagyon jó Facebook oldala, ahol időnként élőben jelentkezik a világ különböző tájairól. Azért tartom különlegesnek, mert egy végtelül pozitív, világra nyitott, büszke és sikeres magyar embert van lehetőség hallgatni, akinek fontos, hogy összekösse a magyar embereket, és munkájával el is éri, hogy egy igazi közösség alakuljon ki legalább azon alkalmak idejére, mikor egy-egy ilyen élőzést, találkozót, vagy előadást szervez. Legutóbbi videójában Washingtonból jelentkezett be, és ami miatt úgy döntöttem, hogy megírom ezt a kis „gondolat”-ot, az az amerikai és a magyar társadalom közötti különbségek témájának feszegetése volt.

Tvrtko gyerekei részt vettek az amerikai közoktatásban és amiről beszámol a videóban, az az a közösségi élmény, ami bennem is maradandó nyomokat hagyott az USA-ról. Mivel én is eltöltöttem két teljes nyarat, összesen több, mint fél évet Ohioban, Kaliforniában, New Yorkban, illetve Floridában, nekem is kialakult egy képem az ottani szokásokról, melyek számomra nagyon hiányoznak itthonról. Bár az oktatási rendszerbe nem láttam bele, Tvrtko tapasztalatai is megerősítenek abban amit eddig gondoltam az amerikaiakról. Hihetetlen magas szinten törekednek az igazságos rendszerek kialakítására, a közösség erejét maximálisan kihasználva, az átlagostól felfelé, vagy lefelé kilógó polgárokat, a tehetségeket, illetve a hátrányos helyzetűeket egyaránt professzionális szinten kezelve. Az a büszkeség, amit az amerikaiak szemében látni, mikor a nap végén a himnuszt énekelve levonják a zászlót egy egyszerű étteremben, nem, nem egy elbutított, orránál fogva vezetett társadalom. Mert mit gondol a magyar ilyenkor? Elvakult nacionalisták, agymosott hülyék, Fideszes nyuggerek. Ez a képünk a saját hazánkról, himnuszunkról, zászlónkról. Ha egy magyar házra kikerül a magyar zászló, az Fideszes család és pont. Nehéz elvonatkoztatnunk, pedig Amerikában ez tényleg működik, és sokkal többet jelent, mint idehaza. Az emberek közösséghez szeretnek tartozni, nem feltétlen kell az Amerikai Egyesült Államokról szólnia ennek a büszkeségnek, ugyanaz az amerikai polgár büszkén viseli az állama nevével díszített pulóvert, a focicsapata sapkáját, vagy bármi más közösség logóját, mottóját. Nem a nacionalizmusról szól ez a jelenség, hanem a közössség, a csapat, a társas élet iránti kapcsolat kifejezése, ennek a hihetetlen erőkkel bíró jelenségnek a megélése. Ez az ami összeköti az embereket, ami miatt nem áll a mozgássérült helyére az egészséges ember, ami miatt nem irigykedik a másik vagyonára a szomszéd, nem azt nézi, hogy a másiknak miért zöldebb a kertje, mint az övé. A csapatok szurkolói nem egymást tiporják a sárba, hanem a sajátjukat éltetik, az emberek nem megkeseredve szidják a kormányt, a politikát, a polgármestert, hanem közösségeket szerveznek, és pozitív, aktív szereplői a társadalomnak.

Miután kijártam az egész magyar oktatást óvodákon és kisvárosi általános iskolán keresztül, menő megyeszékhelyen működő gimnáziumból érettségizve, majd az ország legjobb felsőoktatási intézményein át, viszonylag megalapozottan állítom, hogy nálunk bizony sok probléma gyökere az oktatásból ered. Nagyon rosszul csináljuk. Kevés benne a pénz, az idősebb, még elhivatott oktatókat fokozatosan felváltja egy új generáció, akik már inkább csak kényszerből, vagy rossz szájízzel végzik munkájukat. Sokrétű a probléma, de számomra most a témánál maradva a közösségi élmény hiánya az amiről írni szeretnék. Egy 38, igen 38! fős osztályba zsúfoltak be minket 8 évre az ország egyik legjobbnak mondott gimnáziumába. Az osztálytársaim feléről a nevénél többet nem tudtam, az óráink semmilyen aktív részvételt nem tettek lehetővé a nyelvórák és néhány fakultáció kivételével, ahol végre normális 10-15 fős létszámban lehetett dolgozni. Az iskolának volt ugyan néhány sportágban csapata, mint ahogy én is végigjátszottam a kosárcsapatban, de ezek a dolgok is inkább ilyen takaréklángon, minimális szinten működtek. Sem az évfolyamtársakkal, sem alattunk-felettünk lévő osztályokkal nem voltak soha közös óráink, semmilyen közös tevékenységünk. Minimális szinten, sítáborokkal, bécsi egynapos kirándulással érinkeztünk egymással. Alumni közössége sincs például a gimnáziumunknak, holott az igény meglenne az összetartásra. Miért érzem ezt az egészet problémának? Mert generációkat nevelnek fel arra, hogy nem számít ki ül melletted, ki jár még ugyanabba az iskolába, mint te, nem számít a város, a megye, de még az ország sem. Nem számít neked az, hogy a szomszéd családnak milyen gondjai vannak, nem számít, a tér, a helyi sportegyesület, az aluljáró, a park és úgy unblock semmi. Nem mész el szavazni, mert nem érdekel az ország sorsa, egyébként is semmi véleményed a közügyekről. Ez a mai felnőtt fiatal társadalom.

Nem állítom, hogy Amerikában minden tökéletes, sőt ott is számtalan probléma van. Csak úgy érzem vannak bizony dolgok, melyeket legalább megfontolhatnánk, hogy átveszünk és ez a közösséghez való tartozás, a büszke származástudat, a szülőváros, és a haza szeretete, a pozitív életszemlélet, az hogy őszintén örülünk egymás sikerének, segítjük azt akinek arra szüksége van, és igyekszünk mindenkinek megtalálni a maga helyét a közösségünkben ahelyett, hogy kitaszítanánk számomra egy nagyon fontos és szükséges előrelépés lenne a magyar társadalomban.

Fejlődő világ

 Világunk folyamatos fejődésben van, egész történelmünk arról szól hogyan haladta meg az emberiság önmagát újabb és újabb találmányok, ideológiák által. Ugyan vannak jelei, hogy egyes korok fejlettebb civilizációkat hozhattak létre, melyek később eltűntek, és az emberiség egy alacsonyabb szintről formálta újból magát, de az utóbbi évszázadok egyértelműen egy felfelé ívelő tendenciát mutatnak. Nem is ez az igazán érdekes, hanem az, hogy a fejlődés ütemében mekkora különbségek léptek fel. Ha belegondolunk abba, hogy az ipari forradalmak előtt egy-egy találmány továbbfejlesztése, leváltása akár évszázadokon át eltartott, és összevetjük azzal, hogy csak a saját életünkben milyen változások mentek végbe a technológiák területén, láthatjuk, hogy a mai embernek mennyivel nagyobb feladat a környezet változásaira reagálni. Egy Y generációs ember (mint én is) még olyan világba született bele, ahol a vonalas telefonon kívül maximum postai úton tudott az ember távolabbi ismerőseivel kommunikálni, a híreket néhány tévécsatornán követhette figyelemmel, külfölddel minimális kontaktban volt, és ha valami információ kellett, még könyvtárba ment utánanézni. Ugyanez az ember ma 30 éves korára ott tart, hogy a világ másik végéből a mobiltelefonjával nagysebességű mobilinterneten keresztül intézi ügyeit, tartja felügyelettel a lakását, kommunikál ismerőseivel, egy gombnyomással eléri a világ összes hírportálját, és bármely eseményről a világban azonnal tájékozódhat. Ugyanannak az agynak kellene napi szinten százszor annyi információt feldolgoznia, százszor annyi lehetőség közül választani, mint 10-15 évvel korábban. Nem véletlen, hogy konstans időhiányban szenvedünk, hogy sok a stressz, keveset alszunk, és öntjük magunkba a töménytelen cukrot és koffeint. Nem véletlen, hogy nem alapítunk családot, hogy nincsenek gyerekeink 25-30 éves korunkra. Egész életünk arról szól, hogy próbáljuk magunkat behozni. Kínkeservesen szorítunk magunknak 1-2 órát hetente egy edzésre, futásra, olvasásra, barátokra, szerelemre. Kétségbeesetten igyekszünk behozni lemaradásunkat az utolsó trendi sorozatokban, elolvasni a hömpölygő e-mail áradatunkat, válaszolni az összes értesítésnek, enni adni a kutyának, meglocsolni a növényeket. Egy rohanás az életünk, mert tele vagyunk lehetőségekkel, tárgyakkal, információkkal, amik az elmúlt 20-30 évben jöttek be az emberek életébe úgy, hogy közben se az agyunk nem tudott felgyorulni, se a bolygó nem kezdett el 24 óránál lassabban körbeforogni.

A jelenség minden korosztályt érint, de nem egyforma mértékben. Látható, hogy az idősebb generációk még kínkesevesebben igyekeznek felvenni a fonalat,ha egyáltalán el nem engedik az egészet úgy ahogy van. Egy ötvenes éveiben járó ember már nem kezd bele új nyelvet tanulni, csak mert hirtelen az angol lett a világnyelv. Egy hatvanas már sokszor okostelefonra sem akar váltani, egy hetvenest meg már arról is kihívás meggyőzni, hogy internetezzen. Pedig bizony ezek a korosztályok még aktív szereplőik társadalmunknak. Műtenek, iskolát, várost igazgatnak, fürdőt menedzselnek, minisztériumot vezetnek. Nem is kivételes esetekről beszélhetünk, hanem bizony ez az általános. És bizony itt kezdődik az a probléma, melyre korábban az emberiség történelmében ritkán, és sokkal kisebb jelentőséggel volt példa. Olyan emberek vezetik az ország minden egyes szegmensét, akik valójában nem rendelkeznek a versenyképességhez szükséges tudással, és nem is kívánnak már ezen a helyzeten változtatni. A fiatalabb generációk pedig hiába tudnák pótolni a hiányzó tudást, egészében képtelenek átvenni szerepüket, mert el vannak foglalva önmaguk kiteljesedésével. A két generáció közötti kommunikáció pedig silány, és nehézkes. Mind felfelé, mind lefelé irányba egy meg nem értő, a másikat lenéző magatartás figyelhető meg. Ott a Facebook példája, mely összehozta az egész társadalmat, megkönnyíti és forradalmasítja a kommunikációt, olyan információcserére ad lehetőséget, mint eddig soha semmi. Mégis az idősebb generációk sokkal lassabban fogadták el, sőt sokan mai napig tagadják használatát. Ugyanígy a tévé- és számítógépes játékok egyfajta szakadékot képeztek szülők és gyerekeik között, melyet mai napig nem sikerült elmosni. Ezek a konfliktusok alapozzák meg a későbbiekben azt, hogy a generációk nem tudnak, és nem is akarnak egymással kommunikálni. A Z generáció jelenleg ott tart, hogy újabb, és újabb platformokra tér át a Facebookról, csak azért, hogy szüleivel ne kelljen közösködni. Szerintem mindenki ismeri azt a helyzetet, mikor az anyuka a kicsi gyerek képe alá kommentel valamit, melyről ő teljesen mást gondol, mint aztán a gyerek. Az online kommunikáció egyébként is egy külön fejezet, mind a kommentek, mind a posztok, a lájkok, emojik, megosztások egy újfajta kommunikáció része, melyeket az emberiség még csak most próbál megérteni és helyére tenni.

Azt gondolom, hogy ez a probléma csak akkor orvosolható, ha a fejlődés lelassul, és az egymást követő generációk ismét nagyjából legalább hasonló környezetben nőhetnek fel. Mindaddig viszont ebben az átmeneti időszakban különös jelentőséget kellene szentelni a problémának mind az oktatás, mind a nevelés, mind pedig a munka világában. Az új generációknak meg kellene érteniük, hogy a filmekben, sorozatokban látott ideák, szuperhősök, zsenik csak egy kitalált világ részei, az átlag ember bizony nem tökéletes, nem képes a világot feje tetejére állítani, és senki nem várja el, hogy minden amit csinál hibátlan és kifogásolhatatlan legyen. A mai fiatalok kibontakozásában épp azt látom a legnagyobb korlátnak, mint aminek a legnagyobb mozgatórugójuknak is kéne legyen: tele vannak lehetőségekkel. Ma egy érettségi előtt álló fiatal teljesen reális célként tűzheti ki magának a világ körülbelül bármely egyetemét (persze ha megvan a megfelelő tehetsége hozzá), bárki bárhol élhet és dolgozhat, 1000 szakma és életpálya közül válogathat, és gyakorlatilag bármely vágyának eléréséhez 5-10 perc guglizással találhat megfelelő információt az interneten. Ebből aztán az lesz, hogy a legtöbben tanácstalanul állnak maguk előtt, fogalmuk sincs mit szeretnének, vagy olyan irreális elvárásokat kezdenek magukkal szemben támasztani, melyek csak az idejüket, a lelkesedésüket és energiájukat fogja felemészteni.

Hiszek abban, hogy a megoldás a cselekvésben van. Nem számít, hogy hibázunk, nem számít, hogy rossz irányban kezdünk el tanulni, rossz szakmát választunk, vagy éppen egy életképtelen vállalkozásba kezdünk bele. A lényeg az, hogy csináljuk, szakadjunk ki a komfortzónából, hisz minden egyes cselekvés új tapasztalatokat, élményeket, kapcsolatokat rejt magában. Nem azt mondom, hogy meggondolatlanul kell mindenbe belevágni, de ha túl sokat ücsörgünk egy helyben, akkor fennáll a veszélye, hogy a székünkben ragadunk. Nem is csak fizikálisan, sokkal inkább szellemileg áll fent ez a veszély. Az emberi agy egy csodákra képes szerv, melynek működését, annak megértését sajnos messze elhanyagoljuk. Buddha tanítása szerint az ember azzá válik, amit gondol, hisz minden cselekedet a gondolatból fakad. Ha megváltozik a gondolkodás, megváltozik a cselekedet is. Sokan nem gondolják magukat szerencsésnek, és ezért nem mernek új dolgokba belevágni, pedig a szerencse azokhoz szegődik, akik megteremtik annak lehetőségét. Érdekes az emberi sors, mikor visszatekintünk, és olyan dolgokban találunk értelmet, melyekre sosem gondoltuk volna, hogy hatással lehetnek életünkre. Elég olykor csak ezekre a döntéseinkre, cselekedeteinkre visszagondolni, és máris bátrabban vágunk bele a következő vakmerőnek tűnő kalandba. Hisz bátraké a szerencse.

A világ őrült ütemben fejlődik. A sikerhez figyelemmel kell kísérni ezt a fejlődést, előre látni a változásokat, a változások által generált új problémákat, és már egy kész megoldással előjönni, mikor a probléma megjelenik. Ezt a receptet mind a magánéletben, mind az üzleti életben kiválóan lehet alkalmazni ha az ember nyitott szemmel jár.

Hiszel a mesében?

my-room-abroad-story-1200x580.jpgAz irracionális világ egyre kisebb szerepet játszik a modern ember életében. A népmesék világát a videójátékok, a sámánok szerepét az orvostudomány, a teremtés történetét a biológia veszi át, az emberek pedig fokozatosan feledkeznek meg róla, mekkora jelentősége van a meséknek az emberi gondolkodásban. „A mese eredetileg felnőtt műfaj -mondja Boldizsár Ildikó- eredetileg a közösség életének szerves része volt, a történetek készségszintű ismerete rengeteg választ jelentett az élet nagy kérdéseire.” Ahogy Harari is kifejti könyvében, az ember nagyon sokat köszönhet a meséknek. Az állatvilágból való kilépésünk kritikus pontja volt, hogy nem csak alkalmazkodtunk a környezetünkhöz, hanem képesek voltunk azt leírni, elmesélni. Olyan fogalmakat hoztunk létre, melyek a körülöttünk lévő világban valójában nem is léteznek. Jog, nemzet, pénz, vállalat. Fogalmak, mesék, melyek nélkül az emberiség törénelme elképzelhetetlen lenne. Hiszen a pénz is valójában egy jól megírt, erős mese. Nincs mögötte érték, pusztán az emberek egymásba és a kibocsátó államba vetett bizalmuk alapján hisznek benne, hogy a kezükben szorongatott Deák Ferencekért cserébe holnap valaki enni ad nekik. A Peugeout vállalat valójában nem létezik, nincs ilyen személy, nincs ilyen élőlény,az egész egy szerződésekben leírt mese, mégis kiválóan működik, emberek tömegeit foglalkoztatja, autók millióit készíti, és értékesíti világszerte.

Az emberi agy nem számok, nyers adatok alapján dolgozza fel a világot, hanem folyamatos, jól leírható, érthető, alátámasztható mesék alapján. A választópolgár nem azért szavaz x pártra, mert olvasta a pártok választási programjait, azokat összevetette egymással, kielemezte az összes tervezett intézkedés várható kimenetelét, leellenőrizte az összes párttag kvalitását, megbízhatóságát. A választópolgár egy magában összerakott mese alapján választ. Minél erősebb egy párt meséje, annál valószínűbb, hogy az ember azonosulni tud vele, és megszavazza.

A gazdasági életben is meghatározó erejük van a meséknek, melyre külön szakág specializálódott, a marketing. Elterjedt, és népszerű álláspont, hogy a marketing felesleges, zavaró, hazug, nem kívánatos jelenség. A témában elég ha meghallgatjuk Puzsér Róbert markáns véleményét, aki szerint fekete-fehér kiírásokkal kellene kampányolni, az emberek tudat alatti befolyásolását a lehető legminimálisabb szintre kellene csökkenteni, a hazug, a szavak jelentését átíró reklámokat pedig meg kellene szüntetni. Merthát milyen reklám az, ahol a harmónia szót egy élénkítő, pörgető szer reklámozására alkalmazzák. Véleményem szerint Puzsér ott téved, hogy nem veszi figyelembe, hogy az emberi agy nem egy számítógép. Elenyésző azoknak az embereknek a száma, akiknek az agya egy élő lexikonnak felel meg, és ameddig ez nem változik, az emberek igenis megpróbálják emberi mértékkel felfogható szintű mesékbe tömöríteni a gondolataikat, és ahhoz, hogy ezt megtegyék, a vállalatok felől is szükségük van az ilyenfatja kommunikációra. A gyakorlati életben nem működik, hogy adatok százait bedobáljuk táblázatokba, és majd a tudatos vásárló eldönti, mi jó neki. Tapasztalatból mondom, hogy az átlag vásárló már akkor elveszik, ha kettőnél több termék közül kell választania. Egy hamburgert önmagában nem ad el, hogy mi van benne, és milyen az íze, sokkal fontosabb, hogy milyen nevet adsz neki, hogy reklámozod és hogy van-e mögötte mese.

Puzsér álláspontja az emberi pszichológiát teljes mértékben figyelmen kívül hagyja. Az emberi agy szereti a meséket, és nem akar fekete-fehér világban élni. Erre szerintem egy kézenfekvő példa, bár stílusosan fekete termék, a Coca-Cola jelensége. Van ugyanis egy ital, mely se nem egészséges, se nem olcsó, nem természetes, nem kifejezetten szomjoltó, alkohol sincs benne, mégis a világ talán legsikeresebb márkája. A Coca-Cola sikerének a titka a története. Amerikában ez az ital egyenlő a nemzeti öntudattal, a háborúban a külföldön állomásozó amerikai katonáknak Coca-Colát küldtek, hogy érezzék az otthon ízét, majd Európában a híres amerikai álom érzésével párosult, a keleti blokkba pedig úgy tört be, mint a nagy Nyugat íze. Már a nagyszüleink is Coca-Colát ittak, a hetvesek évek őrülete, amikor a Pepsi miatt receptet kellett változtatni, majd az emberek az utcákon őrjöngtek az eredeti, máig titkos receptért pedig jól mutatja, micsoda erő van ebben a mesében. Az emberek konkrétan fellázadtak egy cukros víz receptjének a megváltoztatásán, amit egyébként azért változtattak meg, mert a vakteszteken ugyanezek az emberek kevésbé preferálták a Pepsi termékének ízénél. De nem a kóla az egyetlen „haszontalan” termék. Az élelmiszeripar, a vendéglátóipar tele van sikeres, tömény cukros, zsíros, sós ételekkel és italokkal. A dohányipar hasonlóan óriási sikersztori annak ellenére, hogy teljes értelmetlensége mellett konkrétan embereket öl. Mindez felesleges rossz lenne a világban, mely ellen küzdenünk kéne? Szerintem nem. Ezek a termékek az emberi agy játékos, meséket szerető, a világot kiszínezni kívánó mivoltának szüleményei. Azt gondolom, ahogy a világ fejlődik, és a logika, a tudomány elkezdi átvenni az emberi agy kreativitása feletti hatalmat, a modern ember élete egyre szürkébb és érdektelenebb, egyfajta letisztulás figyelhető meg, ahogy Homo Sapiensből Homo Deusokká válunk. A gépiesedés velejárója lesz, ha a fentebbi termékek eltünedeznek az életünkből. Bármennyire is furcsán hangzik, ez a folyamat zajlik, függetlenül attól, hogy a mai emberből még idegen érzéseket vált ki. Pont úgy, mint ahogy a korábbi generációktól idegen az online világ. Paradox módon a fejlődés mintha ellentétes lenne az emberek akaratával. Hasonlóan Harari egyik alap állításához, mely szerint az emberiség a gyüjtögető életmódról mezőgazdaságra való átállása nemhogy javított volna az emberek életszínvonalán, de még el is vett abból. A mai életmódunkat mégis ennek az áldozatnak köszönhetjük, annak, hogy anno őseink átálltak az egysíkú táplálkozásra, városokba tömörültek, olyan munkát kezdtek el végezni, mely fizikumuktól idegen, és felvállalták a tömeges éhezés veszélyeit, az időjárástól való állandó függést, cserébe azért, hogy a bolygón átvehesse az uralmat az emberiség.  Párhuzamot látok az akkori, és a jelenkori áldozathozás között. Az emberiség most a valós világot, a kávézgatásokat, a mély, meghitt beszélgetéseket, a mozgás minden formáját adja fel egy újabb, modernebb világért cserébe. Lehet kissé futurisztikusan hangzik, de ennek az áldozatnak a végterméke szerintem a Homo Deus, mely képes az emberi képességek határait átlépve felvenni a ritmust a számítógépekkel, és adott esetben megkezdeni a az emberiség Földön kívüli terjeszkedését.  

Viszont mielőtt meghódítjuk az Univerzumot, kicsit még visszatérnék a Földre, és maradnék a meséknél. A héten valamiért a kezem ügyébe került a Guardiannak egy Orbán Viktor futballmániájáról írt cikke, melyben az újságírók Felcsúton, egy hazai meccsen interjúvolták meg a miniszterelnök urat. A cikkben nagyon érdekes, ahogy Orbán nyilatkozik a futball világáról: „A Futball furcsa kombinációja a szabadságnak és a katonalétnek. Csapatban kell dolgoznod, mégis kreatívan. Ez a dilemmája minden mai modern társadalomnak: rendezettnek lenni, mégis szabadnak… Az én elképzelésem, hogy a futball nem tartozik az üzlethez, hanem inkább művészet. Ha jó meccset nézel, hallanod kell a zenét – ha nem hallod, nem jó a meccs. Úgyhogy akármilyen bajnokságot nyernek a németek, mi nem fogjuk azt mondani, hogy ez a jó futball, mert amit hallunk az nem zene, hanem robotok zúgása.” Deutsch Tamástól is idéznek a cikkben: „A magyar futball egyike volt a vezető futballkultúráknak a 20. század elején. A két világháború között egy szélesebb, szofisztikált sokpasszos futballkultúra része voltunk, melyet dunai iskolának hívtak, és a Bécs, Prága, Budapest, Pozsony vonalon több csapatot is ide sorolhatunk. Ez az iskola az 50es években a Puskásékkal felálló „Mágikus Magyarok” nemzeti csapattal csúcsosodott ki.” Milyen szép mese, nem? Egyből ott van előttem a kép, ahogy a fiatal magyar tehetségeket kineveli a felcsúti Puskás Akadémia, és a dunai iskolával újból lemossuk a világ nemzeteit a futball porondjáról. Mennyire hihető mesék ezek? A németek csak robotolnak, precízek, jó munkabírásúak, de nem színezik a focit? A mi kis új Németországból importált Orbánunk a válogatottban akkor most zúg vagy zenél? Tényleg ennyire összetett a futball, vagy csak 22 ember futkos a pályán egy labdával? Feltehetünk kérdéseket, de van ami nyilvánvaló: Orbán Viktor egy kimagaslóan sikeres politikus, és legyen szó futballról, médiáról, Európáról vagy nemzeti politizálásról, egyértelmű, tiszta, erős meséi vannak, melyekkel képes megfogni választóit.

Az üzleti világban számtalan péda hozható fel a mesék erejére, én még egyet szeretnék megemlíteni, méghozzá egy nagy kedvencemet, az Apple céget. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi az amiért ennyire ragaszkodok ehhez a márkához, miközben egyre több észérv szól az mellett, hogy ne költsek el felesleges százezreket egy almás logo miatt. Arra jutottam, hogy az Apple termékekkel kapcsolatban már az érzelmeim befolyásolnak, nem a puszta logika. Egyszerűen szeretem a designt, ehhez a márkához kötnek az első okostelefon élményeim, Steve Jobs személye élénken él bennem a mai napig, olvastam az életrajzi könyvét, számtalan videót néztem róla, ismerem az Apple garázsból induló meséjét. A Samsungnak nincs ilyen története, nincs ilyen arca, se logója, és nem sugározza az amerikai életet. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy bármely területről beszélünk, a piacra elsőre lépőnek (vagy a piacot egyáltalán megteremtőnek) óriási előnye alakul ki a követőkkel szemben. Mondhatjuk úgy is, hogy nagyon erős meséje lesz. Jó példák erre az Apple cégen kívül a McDonald’s, az Ebay, vagy az Amazon. A témával érthető módon a közgazdaságtan is hosszasan foglalkozik.

Gyakori eset a vendéglátásban, hogy új éttermek, kávézók, melyek egy jó lokáció mellett nyitnak, minőséget kínálnak, rengeteg pénzt beléjük ölnek, és végül mégsem lesznek sikeresek. Sőt olyan éttermeknél, szórakozóhelyeknél is előfordul ez, amelyek korábban sikeresen működtek, de szimplán egy tulajdonosváltás teljes visszaesést hoz a forgalomban. Úgy gondolom, hogy ezekben az esetekben is a mese az, melynek erejét alábecsülik. Vegyünk egy fiktív, de gyakori esetet. Van egy vállalkozó, aki a rendszerváltáskor beindította a város első minőségi éttermét, a környéken mindenki ismeri, itt esznek először fagyit az unokák a nagyszüleikkel, ide szervezik a családok a ballagási ebédet, Laci a főszakács híresen a legjobb az egész városban, Tomi a pincér már tíz éve itt szolgál fel, Kata a tulaj lánya pedig már félig-meddig átvette az üzlet irányítását. Összeszokott csapat, jó ételek, családi hagyomány, minden adott a sikerhez. Majd jön egy fordulat, a lány beleszeret egy pesti srácba, felköltözik hozzá, a tulaj pedig inkább eladja az éttermet. Prosperáló befektetés, hisz jól menő üzlet, bejáratott vendégkör, ismert név, mégis sokszor keserű a történet vége. Persze nem törvényszerű, hogy az új tulaj bele fog bukni a vállalkozásba, de lássuk be, egy ilyen fordulattal a mese véget ér, és akarva-akaratlan egy új kezdődik. Ha az új nem elég erős, akkor bizony nem biztos, hogy meghitelezném a vállalkozást.

Végezetül az egyén szintjére is szeretném kivetíteni a problémát. Esett szó politikáról, és üzleti életről, viszont a témának van egy még emberhez közelibb olvasata, a magánéletünk, ugyanis a mesék szerepe itt is óriási, meghatározó szerepet tölt be. Sokan nem is ismerik fel, mennyire fontos, hogy önmagunkat meghatározzuk, célt tűzzünk ki, eddigi lépéseinket logikusan össze tudjuk foglalni, környezetünknek és önmagunknak egyaránt egy kész, a tényeket megálló történettel tudjunk előállni. Az emberi psziché pontosan tisztában van vele, mennyire erős a történetünk, és megfelelő lelkiállapotunk számára fontos, hogy az a lehető legerősebb legyen. Az egész témával azért kezdtem el foglalkozni, mert meglátásom szerint a mese szerepe túlságosan alá van becsülve, és nemhogy nem fordítunk kellő figyelmet a minket körülvevő mesék megértésére, de saját meséink megalkotására is sokkal kevesebb időt, és energiát fordítunk, mint amennyire szükség lenne. Azt gondolom, hogy mindenkinek fontos a saját történetén való gondolkodás, és azon mindaddig kell dolgozni, amíg szilárd pozitív választ nem kapunk a kérdésre: te hiszel a mesédben?

 

Miben lehet jobb odahaza, mint Ausztriában?

Sokat hallani arról, hogy miben jobb nálunk nyugati szomszédunk, és hogy hány magyar honfitársunk költözött már ki, illetve tervez kimenni Ausztriába dolgozni, ezért most úgy döntöttem beszállok én is a diskurzusba néhány észrevétellel,  mindössze annyi különbséggel, hogy én a magyar oldal előnyeit próbálom megvilágítani.

Jómagam 3 éve élek Bécsben, és mielőtt kiköltöztem is viszonylag sűrűn jártam a városban. Hol családdal jöttünk ide várost nézni, hol kint élő barátot látogattam, hol pedig iskolai kiránduláson vettük részt a Karácsonyi vásár apropóján. Mindig vonzott a város, az a szép, letisztult, besétálható, parkosított, emberközeli környezet, a patináns épületek, a szépen felöltözött emberek, a drága autók. Tisztán emlékszem arra az érzésre, amikor egyik ilyen iskolai kiránduláson egy szép, csillogó ezüst kabrióból magyarul köszönt ki ránk egy öltönyös, harmincas évei végén járó büszke üzletember, hogy sóvárogtam ezért az életstílusért, mennyire távolinak tűnt ez onnan egy zalaegerszegi ütött-kopott gimnázium falai közül busszal a nagy bécsi karácsonyi vásárba érkező kisdiáknak, aki az édesanyja nyárról megmaradt dugi euróiból iszogattam az erdbeer puncsomat. 2005-2008 között volt ez valamelyik évben, közel két évtizeddel a rendszerváltás, sőt már évekkel az EU csatlakozás után, mégis olyan kontrasztot tapasztaltam a két ország között, melyet egyformán éreztem igazságtalannak, nyomasztónak és mégis természetesnek. Merthát ki voltam én ahhoz, hogy megkérdőjelezzem, miért élnek párszáz kilóméterre tőlünk ilyen jól az emberek? Így van és kész, gondoltam és inkább örültem, hogy a buszra meg a puncsomra van pénzem.

Maga Ausztria sosem vonzott. Eleve drága ország, nyaralni inkább Horvátországba megy az ember, síelni meg ott van Szlovénia, Szlovákia, de még Franciaország is sokkal olcsóbb. A nyelvről is lehetne mesélni, aki tanult németet középiskolában az tudja pontosan mire gondolok. A sok összetett nyelvtani szabály, kivételek, bonyolult szavak, és ragozások végeláthatatlan sorozata, pirossal telekorrigált beadandók, dolgozatok tömkelege. Különtanároknak fizetett vagyonok, hogy meglegyen a plusszpont az egyetemhez, vér és verejték, majd persze mindezek ellenére megszólalni is alig mertünk mikor kimentünk Bécsbe, vagy cserediákprogrammal Németországba.

Érdekes módon nem sok izgalmasat hallunk a szomszédainkról. Talán azért is, mert egyik sem érdekel úgy minket. Most is meg kellene erőltessem magam, ha például Szlovéniáról vagy Szerbiáról kéne mondanom valami aktuálisat. Ausztria se kivétel, kis ország, kevés történéssel, számunkra irreleváns sportokban jeleskednek, és őszíntén szólva még itt élve sem érzem úgy, hogy pezsegnének itt az események.

Ennek ellenére sokan vagyunk, akik itt próbálnak szerencsét és lehet körbeszínezni, mellébeszélni, finomítgatni, de valójában nagyon kis kivételtől eltekintve mindenki a pénzért van itt. Ki svájci frankos hitelét törleszti, ki gyereket próbál eltartani, ki családot alapít, és van aki pusztán olyan pénzekről álmodik, melyek otthon egyszerűen nem léteznek, vagy legalábbis nagyon szűk körben oszlanak el. Olyan munkákat végzünk, melyeket otthon szégyelnénk, sokan végzettség és nyelvtudás nélkül. Megéri, mert a magyar bérek még mindig a padlót verdesik. Megéri, mert az állam itt gondoskodik a lakhatási problámákról, és nem megy az ember fél fizetése lakbérre. Megéri, mert az otthoni árszínvonalak igen barátiak hétvégén ha hazamész. Megéri, mert valódi családtámogatási program van. Megéri, mert jobb az egészségügy. Megéri, mert jobbak az utak. Megéri, mert az Euró egyre csak drágább és drágább. Megéri, mert egy nyugodt, biztonságos, kiszámítható életet lehet élni. Na de ha ennyire rózsás minden, akkor mégis miben lehet jobb Magyarország, mint Ausztria?

Azért bizony vannak különbségek a két ország között, amiket mi magyarok a beilleszkedés akadályainak érezhetünk. Kétségtelen ugyanis, hogy ez a folyamat akadozva zajlik, sem a nyelvi, sem a kulturális különbségek okozta akadályokat nem tudjuk, és talán nem is akarjuk igazán leküzdeni. Az itt élő magyarok egyáltalán nem szakadnak el otthonuktól, kifejezetten gyakran hazajárnak, magyar csatornákat néznek, magyar híreket hallgatnak, és magyar ismerősökkel veszik magukat körül.

Egyik ilyen szembeötlő különbség a nemzeti érzés, az egységes önkép hiánya. Mi magyarok ugye úgy tartjuk, hogy igazából Európa születése óta itt vagyunk, ezeréves történelemmel, saját nyelvvel, izgalmas, jellegzetes magyar ételekkel, szokásokkal. Ugyan vannak problémáink, kérdéses mennyire tartunk össze, mennyire vagyunk büszke nemzet, de tény hogy sokmindent vészeltünk már át együtt, és egyfajta sorstársakként tekintünk egymásra, bárhol is vagyunk a világban. Számomra sokkal egységesebb, karakteresebb a magyar nemzettudat, mint az osztrák. Saját tapasztalataim alapján az osztrákok nemzeti identitástudata kissé zavaros. Ők azok akik a „falusi német”-et beszélik, és bár hiába köti őket ezer szál a nagy Németországhoz, főleg a nyelvi sajátosságok, és a méretbeli különbség miatt, de a felmenők közt gyakran található más nemzetiségek hatására is, nyomokban magukban hordoznak egy egyfajta kisebbségi érzést. A helyzetet fokozza, hogy az országban körülbelül a népesség 10 százalékának megfelelő idegen országból származó ember él, ez egyébként az egyik legmagasabb ilyen arány egész Európában. A muszlimok 8 százalék felett vannak valahol, rengeteg a németet már anyanyelvi szinten beszélő, másodgenerációs, főként török és bosnyák felmenőkkel rendelkező állampolgár. Az osztrák szociális rendszerre óriási teher nehezedik egyrészt a menekültek befogadásával, másrészt az ingázó munkavállalók által, melyek az utóbbi időben igen komoly feszültségeket okoztak, és bizony már-már részleges megszorításokra is sort kellett keríteni. Mivel Bécsben élek, a bécsi helyzetről tudok beszámolni. Az elhíresült Lázár-videót annak idején megmutattam osztrák lakótársaimnak, akik bár fiatal, egyetemista, liberális gondolkodású srácok, bizony-bizony nagyobb részben egyetértettek Lázár szavaival.

Ugyanitt, ebben az elfogadó, haladó gondolkodású országban fordult elő nem is olyan rég, hogy a nikab és burka viseletét hosszas viták után betiltották, és ahol a szociális támogatások feltételeként kötelező német kurzusokat vezettek be. A nyelvtudás hiánya egyébként magasan a legnagyobb konfliktusforrás az egész kialakult helyzetben. Az országba érkező háborús, vagy gazdasági menekültek, szomszéd vendégmunkások legtöbbször a német nyelv ismeretének teljes hiányával küzdenek.

Nem hiszem, hogy embereket vallásuk, származásuk alapján ki kellene egy társadalomból rekeszteni, igen ijesztő, sötét korszakot elevenítene fel bennem ez a gondolat, mindössze azt látom, hogy a jelenlegi helyzetnek több kártékony hatása van az itteni közösségre, hátráltatja azt, problémákat, feszültséget szül, és így ebből a szemszögből úgy vélem, hogy hazánk kimondottan jó pozícióból szemlélheti az eseményeket. Talán egyre nagyobb a konszenzus abban, hogy ezek a folyamatok jobb, hogy nem nálunk zajlanak, de az is biztos, hogy erősen megosztó a kérdés, úgyhogy döntse el mindenki saját maga mit tart jónak. Nemrég hallottam egy erős hasonlatot erről a kérdésről. Az illető azt feszegette, hogy kár, hogy a politikusok nem tudósok, mert ha tudósok lennének, akkor előbb patkányokon tesztelnék a megoldásaikat, nem az emberiségen. Magyarország szemszögéből ezek szerint valamivel jobb a helyzet, hiszen nem rajtunk kísérleteznek.

Az osztrákok identistudatára visszatérve számomra csalódás volt az a kultúra, amit ez az ország képvisel. Szubjektív vélemény ugyan, de nekem az osztrák gasztronómia például kimondottan unalmas. Pont olyan lagymatag képet tükröz, mint úgy az egész osztrák társadalom. Nincsenek olyan igazi osztrák karakteres ételek, amiket úgy igazán szeretni lehetne. Magyarként, úgy hogy mi a világnak olyan csodákat adunk, mint a paprikás krumpli kovászos uborkával, a töltöttkáposzta tejföllel, a csabai kolbász, vagy az igazi magyar brandjeink, mint a gulash és a chickenpaprikás, kifejezetten szánakozva nézem, ahogy az osztrákok elegánsan felhelyezik kis citromkarikájukat a rántott húsra.

A Kaliforniából terjedő liberális gondolatokról se jót, se rosszat nem kívánok mondani, ez most egy nyugatias újhullám, valahol érthető, és elkerülhetetlen következménye a modern társadalmaknak, de azt azért be kell valljam, hogy számomra túl gyors és erőltetett a tempó. A mi országunk, közel sem tart itt, és ezt a Fidesz illiberális politikájának elsöprő sikere azthiszem mindnyájunk számára elegségesen bizonyítja. Ez az előrehaladott gondolkodás olyan nézeteket próbál rákényszeríteni a lakosságra, melyek még csak bizonyos rétegek, a városias életet élő, magasan képzett fiatal generációk körében aktuális érvényűek. Hiszen ez az a réteg, ahol már kevésbé különülnek el a férfi-női szerepek. Egy belvárosi lakásban élő diplomás, irodai munkát végző fiatal pár jellemzően nem osztja fel a háztáji feladatokat férfi, és női szerepekre, már nem szorulnak rá, hogy a férfi az udvarban fát vágjon, amíg a nő megfőzi az ebédet. A jelenkor munkamegosztása, hogy ki kapcsolja fel a villanyt, és ki rendeljen vacsorát. Elképzelhetőnek tartom, hogy Ausztriában ez a folyamat hamarabb elkezdődött, hiszen nem voltak elzárva hosszú évtizedekre a nyugati világtól, úgy mint mi, és ezért volt idejük szépen fokozatosan felépülni, viszont nekünk, kissé lemaradottabb, konzervatívabb, exkommunista országból érkezőnek ez a közeg talán túlzottan előrehaladott. A feminizálódási folyamat nálam Conchita Wurst személyében ölt testet, és ezen az egy példán is nagyon jól szemléltethető az a szakadék, ami a két ország között ezen a téren tátong. Őszintén nézzünk magunkba, és tegyük fel a kérdést: Magyarországon egy OTP bank be merte volna vállalni, hogy egy transzvesztita képét teszi a bankkártyáira? Na erről a különbségről beszélek. Az osztrákok, és itt inkább a közvéleményt befolyásoló média, cégek és személyek csoportjára gondolok, minthogy az átlag osztrák polgárra, teljesen máshol tartanak világszemléletben, mint mi magyarok. Ezt én nem hátrányként vagy előnyként szeretném megítélni, szimplán arra szeretnék rávilágítani, hogy kelet-európaiként belecsöppenni ebbe a közegbe, felvenni a ritmust, megszokni és beolvadni nem ugyanaz, mint egy vidéki magyar városból felköltözni Budapestre.

De az osztrákokkal különböző világszemléletünk nem korlátozódik a liberális eszmerendszer elemeire. Az erkölcsi normák, a polgárok állammal való viszonya is teljesen más dimenziókban mozog. Nálunk mai napig talán a kilencvenes évekből, talán már sokkal korábbanról is rajtunk maradt ügyeskedések, a kisember kitörési kényszerének pszichológiája formálta gondolkodámódunkat. Érdemes megnézni az Aranyélet című nagyszerű magyar sorozatot, ahol a valóságtól nem is annyira elrugaszkodott tükörképünket láthatjuk. Mi vagyunk azok, akik ha nem muszáj, nem fizetünk adót, nem jelentetjük be a jövedelmünket, feketén bérelünk lakást, az olcsóbb biztosítás miatt magyar rendszámú autót használunk Ausztriában, és sorolhatnám mikkel próbálunk ügyeskedni, hogy egy nyugatiasabb életmódot tudjunk magunknak megteremteni. Ezzel szemben az osztrákok igyekeznek betartani a szabályokat, bejelentve adják ki a lakásaikat, bevallják ha tv vagy rádió van a lakásukban, mert az adóköteles, bedobják az utcasarkon kiakasztott vasárnapi újságok becsületkasszáiba az 1 euróst, és vallanak vallási hovatartozásukról, hogy beszedjék tőlük a kötelező egyházi adót. Ausztriában egyébként teljesen más megítélése van egy rendőrnek is, mint nálunk, és talán az sem meglepő, hogy sokkal több nő választja ezt a pályát.

 Összefoglalva úgy látom, hogy sokaknak nem sikerül Ausztriában megtalálni a számításait, mert igazán magyarnak csak Magyarországon tud az ember lenni. Bár sok a közös vonás a két országban, és földrajzilag is közel vagyunk egymáshoz, úgy érzem, az EU által megkönnyített jogi helyzetünktől eltekintve nem könnyebb magyarként, mint venezeulaiként, fülöp-szigetekiként vagy bármely más országból érkezőként beolvadni az osztrák társadalomba.

Visszatérve a korábban már említett feminizálódó, elférfiatlanodó folyamatokra néhány személyes észrevételt szeretnék megosztani: én ennek a jelenségnek a számlájára írom  az étkezési szokásokban megfigyelhető trendeket, mint például a csípős ételek mellőzése. Persze mindenki más, de nekem például herótom van ettől az enyhén csípős kifejezéstől, amit itt állandóan használnak. Egy étel vagy legyen csípős, vagy ne legyen. Továbbá óriási népszerűségnek örvend a vegán, vegetáriánus életmód, meg a light cola, mandulaital, édesburgonya. A rengeteg kávéházról nem is beszélve. Minden sarkon kiülős kávéházak vannak. Talán kissé messzemenő következtetés, de úgy látom, hogy az erős férfi karakter itt már nem kívánatos. Már nem katonákra, harcosokra van szükség. A nemek közti erős határvonalak elmosódnak, és előtérbe kerül a karrierista, önálló, erős női karakter. Felkell tenni megosztó kérdéseket, és bizony lesznek akiknek ez az irány szimpatikus lesz, és lesz akiknek nem. Vonzó-e az a nő aki nem kíván gyereket vállalni, mert inkább céget vezet? Vonzó-e az a férfi, aki háztartást vezet? Kevesebb anyai szeretetet kap-e az a gyermek, akinek az édesanyja egy nagyvállalat felsővezetője? Az is kérdés, hogy ebbe az irányba bizonyos országok mennek el, vagy globális tendenciáról van szó. Az látszik, hogy egyes országok, mint például Ausztria ebben élen járnak, ugyanakkor azt nem látom, hogy más országok, mint például Magyarország egyértelműen követné ezeket a tendenicákat. Személyes véleményem például, hogy ugyan szépek a hagyományok, és tisztában vagyok vele, hogy a híres bécsi kávéházak milyen szerepet töltöttek be az osztrák kultúrában, na de ettől függetlenül nem lehetnének híres bécsi kocsmák is? Talponállók, munka után utcán söröző fehéringes osztrákok? Romkocsmák? És akkor itt át is térnék a számomra egyik legnagyobb magyar erőfölényre, a fővárosunkra.

Budapest a világ egyik legjobb fővárosa. Tele van stílusos, látványos épülettel, gazdag történelemmel, világszínvonaló látképpel, a Duna, a Parlamant, a hídjaink, a vár, a fürdők mind-mind szenzációs, lenyűgöző, egyedi, megkülönböztethetetlen csodák. A város folyamatosan fejlődik, tele van pezsgő élettel a Deák tértől elkezdve a Bulinegyeden át, a Budapest Parkig egy fiatal számára mindennel ami kell. Szuper egyetemi éveket töltöttem itt és könnyen lett volna lehetőségem az egyetem után elhelyezkedni, mert számtalan nagyvállalatnak van itt irodája. Bécs és Budapest élmény szempontjából nem is említhető egy lapon. Az, hogy Bécs mai napig turisztikailag egy jóval sikeresebb város kizárólag a marketingjének köszönhető, annak hogy Ausztria, mint ország sokkal magasabb nívót képvisel a köztudatban, mint mi Kelet-Európa, valamint annak, hogy sokkal több pénz jut a város tisztán tartására, az utak, épületek, terek felújításaira. A trendek azonban nekünk kedveznek. Bécs jellegtelen arculata, az a lapos, egyhangú idilli arculat mellett Budapest tele van olyan adottságokkal, melyek jobb kiaknázása mellett a város könnyen átvehetné Bécs turisztikai szerepét a régióban.

Magyarország sok szempontból egy gazdag ország és ezt ha nehéz is olykor-olykor figyelembe venni - különösen mikor befizetjük a sárga csekkeket - azért nem szabad megfeledkeznünk róla. Kiaknázatlan lehetőségek tárháza az országunk, csak hogy mást ne említsek, a Balaton vagy a Dunakanyar két olyan régiója az országnak, ami nemzetközileg is sokkal megbecsültebb szerepet érdemelne. A trendek folyamatosan változnak, az életben semmi sem állandó, és ha befektetőként tekintek Ausztria és Magyarország párosára, bizony azt látom, hogy egy kifacsart, drága ország áll egy prosperáló, alacsony árfekvésű országgal szemben. Úgy vélem, Magyarországnak sokkal nagyobb fejlődési potelciálja van, és ezek a folyamatok most is láthatóak ha a turisztikai adatokat, a lakáspiac, vagy akár a bérek növekedését vesszük figyelembe. Idő kérdése és a tőke meg fogja találni az utat arra, hogy méltó vetélytársai legyünk Ausztriának és bízom benne, hogy hosszútávon azok is nagyszerűen fognak járni akik Magyarországot választják Ausztria helyett.

(Mivel talán ez az eddigi legmegosztóbb bejegyzésem, és tisztában vagyok a kommentálás etikettjének kiforratlanságával, szeretném itt most megkérni a tisztelt olvasókat, hogy kultúrált módon törekedjenek hozzászólni a témához, illetve egymásnak is törekedjenek úgy válaszolni, mintha egy asztalnál ülnénk és mint barátok, beszélgetnénk egymással. Köszönöm!)

6sfqbkrjis761qgwqs.jpeg

Gazdálkodj okosan!

 

Miből éljek? Miért kevés a pénzem? Magyarországon minden harmadik ember szegény. Nem tud egy 50.000 Ft-os váratlan kiadást fedezni, nem engedhet meg magának évi egy hét üdülést, nincs autója és takarékoskodnia kell a fűtéssel. Nem akarom hosszasan sorolni a statisztikákat, nem ez az írásom lényege, és egyébként is mindenki tisztában van a helyzettel, aki ebben az országban él. A pénzzel való viszonyunkat szeretném kicsit kibeszélni, ugyanis két alapvető problémát látok. Az első, hogy a pénz kíméletlen matematikai törvényeken, sokaknak száraz, átláthatatlan gazdaságtudományi folyamatok, szabályok szerint működik. Ez lényegében egy adottság, amin képtelenség változtatni, egyszerűen így épül fel a világ. Már általános iskolában megállapítható, hogy bizonyos gyerekek jobb matematikai képességekkel rendelkeznek, nagyobb érdeklődést mutatnak a logikai feladatok, számítások iránt, mint társaik, és a legjobb matematika tanárok sem tudnak minden gyereket azonosan a megfelelő szintre fejleszteni. Ugyanez igaz minden más területre, hiába idealizálunk egy tökéletes oktatási rendszert modern tankönyvekkel, tapasztalt, felkészült tanárokkal, megfelelő anyagi háttérrel, mindig lesznek akik bizonyos területek erősebbek, máshol gyengébbeknek bizonyulnak. Felmerülhet a kérdés, hogy megfelelő matematikai, illetve gazdasági oktatában részesülnek-e a diákok, és biztos vagyok benne, hogy erre a kérdésre bármikor bármelyik országban nemmel lehet válaszolni. Mindig van feljebb, mindig van több, és jobb oktatás. Azért nem boncolnám ezt a kérdést, mert itt inkább erőforrásbeli akadályokat látok, mintsem szemléletmódbeli gondokat. Az oktatásunk olyan amilyen, és a társadalom, közvetve pedig az állam feladata, hogy megteremtse azt a védőhálót, mely a feladathoz felnőni nem tudó réteget támogatja. Nagyon nehéz, összetett feladat, és talán az egyik legnehezebb kérdés, hogy hol határozzuk meg az egyén szabadsága és az állam beavatkozása közti határmezsgyét. Ilyen kérdés például, hogy hagyja-e az állam az állampolgárt saját felelősségére egy játéggépbe szórni akár a teljes havi fizetését, hogy heti, vagy havi fizetést erőltet a munkaadókra, bevezet-e e 13. és 14. havi béreket, hogy mennyire könnyíti meg a bankok számára a szabadon felhasználható hitelek folyosítását, vagy milyen konstrukciókkal enged a lakosságnak lakáshiteleket nyújtani. Milyen mértékű egésszségügyi hozzájárulást fizettet az állampolgárokkal, mit kezd a magánnyugdíjpénztárakkal. Számos eszköz áll rendelkezésre, és az aktuálpolitika asztalán látjuk is ezeket az elemeket újra és újra felbukkanni.

A második probléma, amiről inkább szeretnék beszélni, a pénz, mint fogalom félreértése, meg nem értése, félrekezelése. Sokszor van az az érzésem, mintha az emberek egyszerűen nem akarnának tudomást venni róla, hogy egy játékban vesznek részt. Egy nagy, globális társasjátékban, ahol mindenki játszik, ha akar ha nem, mindenki ugyanazok a szabályok szerint játszik, és bizony nem azért, hogy jól teljen a délután, hanem azért, hogy legyen mit ennie másnap. Leírom, én hogy gondolkozok a pénzről, nekem mi segített abban, hogy ne legyenek anyagi problémáim, és mi az amit úgy látok, hogy teljesen máshogy teszek, mint a körülöttem lévők. A következő megállapítások egyfajta hüvelykujj szabályok, nem kőbevésett törvények, ugyanakkor kimondottan hasznosak lehetnek a gyakorlatban:

1. A pénz pénzt termel

Triviális szabály, mégis legtöbben úgy élnek, mintha nem is létezne. Ha valaki nulláról kezdi, azaz semmi vagyona nincs, erősen ajánlott, hogy a lehető legtöbb jövedelmét megtakarítsa. Nagyon nehéz kis összegből, 1-2 havi fizetésből számottevő jövedelemre szert tenni, ha csak nem a Google-nél CEO az ember, úgyhogy jobb ha elején elfogadjuk, bizony itt évekről van szó. Addig kell teperni, amíg az ember jelentősebb befektetéseket nem tud eszközölni. Amíg nincs számottevő megtakarításunk, ne vegyünk semmi olyat, ami nem létfontosságú, és nem termel pénzt. A legtöbb ember már ennél a szabálynál elbukik. Az első fizetéséből drága karórát, ruhát vesz, autót lízinggel. Sokan azt is elköltik előre amit még meg sem kerestek. Az átlag magyar megtakarítás 5 millió Ft. Ez az összeg  siralmas, főleg ha azt nézzük, hogy valószínűleg a felső 10%-nál koncentrálódik az összeg nagyrésze, a maradék 90% meg inkább ez alatti vagyonnal rendelkezik. Ha 18 éves koráig tanul egy átlag ember és figyelembe vesszük az átlagéletkort, ami ma Magyarországon 42,5 év, kijelenthetjük, hogy az átlag magyar havi 17.000 Ft-ot tesz félre a jövedelméből. Szerintem nem kell kommenteljem.

Az autóvásárlás egyébként egy külön téma önmagában, elképesztő hogy emberek mennyire vakok tudnak lenni, ha autókról van szó.  

A jelmondat tehát: a pénzt tegyük félre és fektessük be! Legjobb befektetési forma mindenek előtt önmagunk képzése (idegennyelv, szakma, diploma), ezután jöhetnek az alapvető befektetési formák: befektetési jegyek, garázs, lakás, lakáskassza (mostmár ugyan nem, de lesz helyette más rövid időn belül).

Néhány évvel később pedig ezekre a megtakarításokra alapozva vállalkozzunk, a lényeg: ne egy helyről érkezzen a jövedelmünk és ne engedjük a jövedelmünket gyorsabban növekedni, mint a termelékenységünket. A biztos megélhetéshez legalább 3, de inkább több bevételi forrásunk legyen, és a befektetett összeg arányát növeljük a jövedelem növekedésével.

2. A mostnak ára van

A jelenérték, jövőérték, hitel, infláció olyan fogalmak, amikkel kötelező tisztában lenni,  úgyhogy jobb ha óvodában megtanuljuk őket rögtön az anyu meg az apu szavak után. A probléma ott kezdődik ugyanis, hogy sokan nem értik, miért kér a bank többet vissza, mint amennyi hitelt felvesznek. Egyáltalán a hitellel magával sincsenek tisztában, például nem tudják, hogy a készpénz amit a kezükben fognak, az valójában hitelpénz. Pedig egyszerű a helyzet: az ember a pillanatnak szeret élni. Ma szeretne enni, nem holnap. Ezért a ma megehető joghurtom többet ér, mint amit csak holnap ehetek meg, a ma elkölthető pénzért a jövőben többet kell visszaadnom. A hitel pedig egyáltalán nem ördögtől való, hanem a világgazdaság motorja, mely lehetővé teszi a növekedést. A hitelező azért ad pénzt a hitelfevevőnek, mert az a pénzt hatékonyan befektetve a jövőben hozamából nagyobb összeget tud visszafizetni, mint amit a hitelező önmaga el tudott volna érni. A gazdaság úgy tud növekedni, ha a gazdag király a beszedett adókat nem a pincében raktározza, hanem visszaadja a népnek, aki azt megforgatja, és jövőre mégtöbb adót fizet vissza a kasszába. A hitel valójában egy win-win szituáció, amely helyzet akkor borul, ha a hitelt felvevő önhibájából vagy azon kívül olyan tevékenységre használja fel a kölcsönt, mely nem hoz megfelelő jövedelmnövekedést. A hitel tehát a jövőbeni jövedelem jelenben való elköltése, azaz csak akkor tud működni, ha a hitelező jövedelmét növeli, vagy már eleve olyan magas jövedelme van, melyet egyébként sem tud elkölteni.

A svájci frank hitelesek annak idején lényegesen nagyobb kockázatot vállaltak, mint amit megengedhettek volna maguknak. Lehet fogni a bankok felületes tájékoztatására, az emberek hiszékenységére, megkérdőjelezhetjük az állam felelősségét, a történet tanulsága azonban az, hogy változó kamatozású hitelt felvenni alacsony jövedelem mellett saját felhasználású ingatlanra az élet nevű társasjátékban megbocsájthatatlan hiba.

3. A gazdaság ciklikus folyamatokra épül

A gazdaság folyamatos változásban van, az emberek természetüknél fogva mindig többet akarnak, mint amit megengedhetnek maguknak, és a hitelek mértékét egy idő után nem képes a termelékenység lekövetni. Ilyenkor válság alakul ki, lassul a gazdaság, drágulnak a hitelek, csökken a jövedelmezőség, nő az infláció, stb. A lényeg, hogy ezzel tisztában legyünk és mindig tudjuk, hogy éppen melyik szakaszban vagyunk. Egy lassuló szakaszban ne vágjunk bele újabb vállalkozásba, nagyobb hitelbe, de minimum számoljunk a várható haszon csökkenésével. Ugyanígy egy válság utáni növekedést a lehető legjobban meg kell lovagolni. Az egész gazdaság működéséről van egy szerintem elég hasznos összefoglaló videó, ugyan angolul, de aki teheti érdemes rászánni fél órát: https://www.youtube.com/watch?v=PHe0bXAIuk0

 gazdasag_ciklikussaga.bmp

 

Kis ország saját nyelvvel

Olyan dilemma kezdett el foglalkoztatni, mellyel úgy érzem megintcsak érthetetlenül keveset foglalkozunk. Itt ez a pici ország Európa közepén, körülvéve számtalan országgal, mégis elszigetelve, igaz barátok nélkül működve 1000 éve, saját nyelvvel, identitással, kultúrával. Mert kikkel lennénk mi barátok? Körülöttünk mindenki érthetetlen nyelven zagyvál, egyébként is elvették a területeinket, vagy irigyek ránk, vagy lenéznek minket. Sógorok? Akik azt hiszik, hogy a Balaton az egy fesztivál? Akik nem tudják, hogy nálunk mi a pénznem? Románok? Fúj! Ki szereti az olyan barátokat, akik még lentebbről jöttek? Hiszen ismerjük a mondást: ha az asztalnál te vagy a legokosabb, akkor rossz asztalnál ülsz! Nem is ülünk le se horváttal, se szlovákkal, se románnal. Az osztrák asztalhoz ülnénk ugyan, de ők is ismerik a mondást, meghát amúgyis ők a németekkel meg a svájciakkal kellően megértik egymást, nem tud ott a kis jött-ment magyar B2-es Rigó utcában kapott nyelvvizsgájával labdába rúgni. Egyébként is miről beszélgetnének? Futballról, autókról, sörről oktatnának a németek, pénzről a svájciak, szociálpolitikáról az osztrákok, mi meg miről, a határvédelemről? Kis hal vagyunk mi a népek tengerében, ráadásul nem is érti senki mit tátogunk. Nem értik a gondolkodásmódunkat, nem értik a történelmünket, nem értik a problémáinkat. Igazából nem is foglakoznak velünk.

Nem egyedüli problámánk ez, pár hónapja jártam Izlandon, ahol egy helyi srác fejtette ezt ki nekem, miután rácsodálkoztam, hogy miért beszél mindenki ilyen jól angolul. Izland lakossága 300.000 fő. A helyi nyelvet nem is beszélik sokkal többen. Aki Youtube-ot, vagy filmet, sorozatot akar nézni, tanulni akar, bármilyen szakterületen informáiciókat keres, az bizony rászorul, hogy angolul beszéljen. Rengeteg izlandi fiatal tanul dán egyetemeken, jelentős kereskedelmet bonyolítanak a skandináv országokkal, illetve manapság már a turizmus is virágzó iparág a szigeten. Az angol nyelv tehát létszükséglet. Nálunk miért nem?

Persze van ennek a jelenségnek egy történelmi háttere, a 20. század közepéig a német volt a nyerő idegennyelv Magyarországon, aztán a kommunizmusban oroszul volt értelme tanulni, utána a sok kelet-német turista miatt Balaton körül esetleg megintcsak németül. Az angol csak a globalizáció és az internet hajnalán vált egyre jelentősebbé, azóta azonban megkérdőjelezhetetlen, és hát 20-30 év elég kellett volna legyen, hogy kitermelődjön az a generáció, aki már akklimatizálódik. Ennek ellenére 2018-ra ott tartunk, hogy a magyarok 40%-a beszél valamilyen idegennyelvet, az iskolákban a diákok 48%-a tanul angolul (EU átlag 77%), és az a 30% körüli angolul beszélő lakosságból is csak minden negyedik tudja jól használni a nyelvet, tehát kevesebb, mint 10%!

A magyar nyelv kapcsán általában olyan vélemények szoktak elhangozni, hogy milyen szép, páratlan nyelv, mennyire színes kifejezésmódot tesz számukra lehetővé, a magyar furfangos agy is biztos ennek az összetett, nehéz nyelvnek köszönhető, az egész kultúránk alapja, és ezt őriznünk, ápolnunk kell, az idegenszavakat magyar szavakkal kell kifejeznünk, az, hogy influenszer az nem jó, mert a véleményvezér sokkal szebben hangzik, stb… A valóság azonban az, hogy a nyelvi elszigeteltségnek óriási hátrányai vannak. Nemzetiségünk alapjáért súlyos árat fizetünk. Közéletünk, gazdaságunk, művészetünk, a médiáink mind egy szűk piacra vannak beszolrulva, egy legfeljebb 15 milliós közepesen fizetőképes, vérszegény piacra, ahol egy Presser Gábor, vagy egy Puzsér Róbert nem lesz milliárdos, egy Quimby vagy egy Tankcsapda nem fog európai turnét szervezni, egy Valami Amerika 3-at nem fognak tudni olyan szereplőkkel feltölteni, akik tehetségesek és még nem szerepeltek 15 másik szerepben az elmúlt pár évben, a film költségvetése tükrözni fogja a piac méretét, és hiába fordítják le Kind of America-ra, a poénokat külföldön nem fogják érteni, mert kis hazánk annyira el van szigetelve, hogy külföldi szemmel teljesen érthetetlen a gondolkodásmódunk, a szociális helyzetünk.

Nincsenek nagy cégeink, akik sportegyesületeket tudnának támogatni, ami van azok is politikai hátszéllel működnek és támogatnak (Mol, Telekom, Otp…), harmatgyenge a start up közösség Magyarországon, és még sokáig lehetne sorolni a gondokat.

A nyelv kritikus összekötő kapocs. Láthatjuk a már korábban említett német-osztrák-svájci viszonylatban, de ugyanez igaz az USA és Nagy-Britannia viszonyára, a skandináv országokra, vagy a cseh-szlovák kapcsolatokra. Kétségtelen, hogy egy erős történelmi háttér is szerepet játszik ezeknél az országoknál, de az is nyilvánvaló, hogy a közös nyelv használata számottevően befolyásolni képes emberek, és ezáltal országok egymással való kapcsolatát. Miért félünk akkor ennyire az angoltól? Féltjük a kultúránkat? Félünk, hogy a magyar nyelv eltűnik a föld színéről? Vagy nincs meg a megfelelő intézményesített háttér, anyagi és emberi erőforrás arra, hogy ekkora tömegeket angolra taníttassunk? Bizonyára kevés a jó angol tanár. A megye legjobb gimnáziumába jártam, mégsem volt erős nyelvtanári kara az iskolánknak, aki nyelvvizsgát akart, annak különórákat kellett fizetnie. Az idegennyelvet beszélők jól jövedelmező állásokat találhatnak külföldön, vagy itthon multinacionális nagyvállalatoknál, vagy akár külföldre exportáló kis magyar cégeknél. Akkor tehát pénzkérdés? Nem éri meg az oktatásba befektetni? Fél az állam, hogy a nyelvet beszélő fiatalok elhagyják az országot? Ha a probléma itt gyökeredzik, akkor az állam véleményem szerint tévúton jár. A rövidtávú haszon előtérbe helyezése áll a hosszútávú szemlélettel szemben. Hiszem ugyanis, hogy az az ország, amely piacképes, halad a korral, be van kötve mind kulturális, mind gazdasági oldalról egy nagy, globális rendszerbe, képes világviszonylatban sikeres cégek működését az országba hozni, vagy új globális cégek táptalaját megteremteni, ahol a fiatal generáció nem érzi elszigetelve magát, ahol nem konzervatív, nacionlista szemlélet uralja a kormányzati politikát, a fiatalok, de valójában a teljes nép számára sokkal vonzóbb otthon lehet.

A boldog társadalom alapja

Rovatom első cikkében olyan témával foglalkozom, mely a magyar társadalmat alapjaiban érintő probléma. Arra az összetett kérdésre keresem a választ, hogy miként alakulnak ki boldog társadalmak, és mi magyarok mit tehetünk azért, hogy egy vonzó, egészséges, pozitív közhangulat felé vegyük az irányt.

Mitől boldogabbak egy ország polgárai? A kérdésre már több kutatás is kereste a választ, olvashattunk a legboldogabb és a legpesszimistább országokról egyaránt, úgy mint arról is, hogy a kérdésben nem feltétlenül döntő tényező a vizsgált országok anyagi helyzete. A minap belefutottam Robert Waldinger TED Talk kiselőadásába, melyben egy évtizedek óta zajló kutatás keretében megállapították, hogy az egyének boldogságának legfontosabb alappillére nem más, mint a személyes kapcsolat, a vizsgált személy szociális hálóhoz való viszonya. Ha az egyén számos tartalmas, minőségi kapcsolatot tart fent és azt rendszeresen ápolja, sokkal valószínűbben marad egészséges, boldog ember, mint azok, akik a világtól elzárják magukat. A megállapítás talán triviális, de foglalkozunk-e megfelelően a jelenséggel, használjuk e tudatosan kis mikroközösségünk építését arra, hogy boldogabbak legyünk, illetve távolabbról nézve törődik e az állam azzal, hogy polgárai ilyen módon boldogabb emberekké váljanak? 

Mi történik Magyarországon? Látható, hogy a kormány tudatosan igyekszik a magyar nemzettudat megszilárdítása, egy erős magyar társadalmi közösség kovácsolása érdekében különböző eszközöket bevetni, polgárait megkülönböztetni a magyarság történelme, és sajátos nyelve alapján minden más, a magyar történelmi határokon túlra eső kultúrától. Látványos eszközei ennek a politikának a stadionépítések és a Brüsszelben, illetve Strasbourgban folytatott bevándorlásellenes harcok. A közösséghez való tartozás ugyanis alapvető létszükséglete az embernek. Harari Homosapiens című művében rávilágít, hogy az állatvilágból az emberi faj azzal tudott kilépni, hogy lényegesen nagyobb egyedszámú, együtt egy közös célért küzdeni képes csoportok tudtak létrejönni az olyan „történetek” létrehozásával, mint például a közös vallás, törzs, vagy a nemzet. Talán érzékelhetjük ezt az erőt, ha belegondolunk, hogy mekkora eufórikus érzést és büszkeséget váltott ki bennünk egy külső szemmel teljesen jelentéktelennek, banálisnak tűnő játék hozta siker, a férfi labdarúgó válogatott 2016-os Európa-bajnoki szereplése. A futballt lehet szeretni, vagy nem szeretni, kétségtelen, hogy az a 11 nemzeti színben labdát kergető játékos jobban meg tudta érinteni, és összehozni a magyar embereket, mint hosszú idők óta bármi más közéleti esemény.

Világos, hogy az államnak óriási feladata van a társadalom életében, de mit tehet a polgár a saját szintjén, hogy a a közösség koherens legyen? Melyik a biztosabb társadalom, ahol az embereknek 3-5 barátjuk van akikért tűzbe tennék a kezüket, vagy az ahol 15-20? Manapság, amikor a szociális háló helyszíne egyre erőteljesebben tevődik át az utcáról az online világba, a személyes kapcsolatok tompulnak, a baráti körök Facebook üzenetcsoportokká sorvadnak, a hosszas telefonhívások néhány üzenetváltásba silányulnak, az őszinte mosolyok kimerülnek egy kettőspont-zárójel bezár jelben, talán minden korábbinál nagyobb figyelmet kellene fordítanunk egymásra. Úgy érzem túl sokan vannak, akik a munka és a család mellett semmilyen társadalmi szerepet, vagy akár hobbit nem vállalnak. Talán fontos lenne heti egyszer elmenni egy konditerembe, vagy kutyaiskolába, táncórára, nyelvórára. Talán fontos lenne, hogy leüljünk egymással egy kávéra, és talán ilyen megfontolásból egészségesebb lenne heti 1-2 sörrel több elfogyasztása is. Mert mikor ült be az átlag magyar ember utoljára valahova meginni egy kávét? Mikor járt utoljára étteremben? Ha végignézek a vendéglátóhelyeken, legyen az a főváros, vagy a vidék, akkor ürességet, pangást, szenvedést látok. Keserű szájízzel kiszolgáló vendéglátósok, silány minőségű ételek, üres asztalok. Úgy látom, nálunk az V. és VII. kerület turistáin kívül csak itt-ott egy-egy olcsó kocsmában feltűnő egyetemisták hada jelenti a színfoltot. Persze kinek van pénze beülni valahová minden héten? Hangzik a szokásos kérdés. Csakhát lássuk be, az egyetemisták hada zsebpénzből oldja meg azt, amit az idősebb korosztály már fizetésből sem hajlandó. Úgy gondolom tehát, hogy nem pénzkérdés, sokkal inkább mentalitásból fakadó problémáról beszélünk. Míg az egyetemista érzi a közösségépítés vágyát, kapcsolatainak építése mind karrier, mind magánélet szempontjából fontos a számára, addig az idősebb generáció elvész a munka, és a család hálójában. Véleményem szerint nem jó üzletet köt, aki így gondolkodik. Hosszútávon ugyanis az jár jól, aki a családok közti párhuzamot keresve szélesíti, erősebbé teszi kapcsolatait, mert ennek, mint korábban láthattuk, biológiai, de akár anyagi haszna is jóval magasabb lehet.

A boldog társadalom témája összetett, rengeteg szempont van, mely befolyással bír a kérdésben. Bejegyzésem fő célja nem is az volt, hogy minden felmerülő kérdést átvegyen, sokkal inkább rávilágítani szerettem volna a téma fontosságára, és rávenni az olvasót, hogy elmélkedjen el saját hozzáállásán. Bízom benne, hogy gondolataim elolvasása után többen fognak kimozdulni otthonról, régi kapcsolatok fognak erősödni, és újak születni.  Hiszem, hogy egy társadalom, melynek tagjai törekednek arra, hogy jobban kötődjenek egymáshoz, aktív szociális életet élnek, és minőségi kapcsolatainak köszönhetően biztonságban érzik magukat, az a társadalom boldogabb, sikeresebb társadalommá válik.